1. A tanszék története
Már a Zeneakadémia első elnöke, Liszt Ferenc tervében szerepelt, hogy az intézmény hatása „a zeneművészet minden ágaira kiterjedjen”, azaz a világi zene oktatása mellett egyházzenei képzés is folyjék. Liszt egyenesen kora egyházzenei megújulásának vezéregyéniségéhez, a regensburgi Franz Witthez fordult, hogy szervezze meg és vezesse a budapesti tanulmányokat. Witt a feladatot nem vállalta, s ugyan a Zeneakadémián 1891-től már tanítottak liturgikát és gregorián éneket, önálló egyházzene tanszak azonban csak 1926-ban létesült, az 1928-ban kiadott szabályzat szerint katolikus és protestáns fakultással. A kezdetben három, majd négy évfolyamon oktató önálló szakot politikai okok miatt 1949-ben, a tárgyak felvételének lehetőségét 1950-ben megszűntették. (L. részletesen: Kisné Balázs Enikő: Egyházzenei képzés a Zeneakadémián — 1875–1951. Magyar Egyházzene V (1997/1998) 19-28. o.)
A tanszak most már ötéves egyetemi, illetve négyéves főiskolai képzésként való újraindítását 1988-ban javasolta Dobszay László. Az Egyetem egyetértésével beterjesztett indítványt az Oktatási Minisztérium jóváhagyta, s ennek alapján az első évfolyam 1990-ben nyílt meg. Az új tanszakon szerzett első egyetemi szintű egyházzenei diplomákat 1995-ben adta ki a Zeneakadémia. A 2007-ben indult bolognai rendszerű képzéssel a tanulmányi idő egységesen 3 (bakkalaureus-fokozat) + 2 év (mester-fokozat) lett, s a szak egyházzene-kóruskarnagy és egyházzene-orgonaművész szakirányon vehető fel. Bár a tanszak valamennyi hallgatójának tanítja az európai egyházzene teljes hagyományát, a gyakorlati igényekre való tekintettel bizonyos tárgyak oktatása felekezeti (katolikus és protestáns) tanszéki csoportokban folyik.
A tanszéki tanulmányok 1997 óta a 3 éves egyházzenei doktoriskolában folytathatók, mely végén egyházzenész-doktori (DLA) oklevél szerezhető.
2. A tanszék céljai
Az egyházzenei tanszak feladata olyan egyházzenei műveltséget adni a hallgatóknak, mely egyrészt képessé teszi őket az egyházzene gyakorlati vagy elméleti művelésére, másrészt egyéb (általános) zenei tevékenységükbe integrálható, és azt gazdagítja. Áttekintő ismereteket ad az egyházzene egészéről, ugyanakkor a hallgató adottságainak megfelelően valamely tevékenységi kör magas színvonalú ellátására is felkészíti.
Az oktatásban a tanszak egyesíti a művészi tevékenység, elméleti felkészültség, repertoárismeret és liturgiai alkalmazás szempontjait. A diploma megszerzése után a tanultak akár egyházi gyakorlatban, akár pedagógiai tevékenységben alkalmazhatók, s művészi, elméleti, liturgiai vagy tudományos irányban továbbfejleszthetők. A tanszak arra törekszik, hogy a végzett hallgatók ne csak egy adott gyakorlat folytatására legyenek képesek, hanem — tehetségük mértéke szerint — önálló döntésekre, azok megokolására és megvalósítására is felkészüljenek.
A tanszak egyházzenei és egyházzene-oktatási műhelyként is működik, hiszen erre az országban kivételesen jó adottság alapján összegyűjtött tanári kara és a közvetlen oktatáson túlmenő funkciói is kötelezik. E műhely az egyházzene helyzetének, állapotának és problémáinak állandó követését, a musica sacra mai gyakorlatának tartalmi, művészi, funkcionális (liturgikus) elemzését, az elemzésből következő kezdeményezések előterjesztését, tanulmányok elkészítését, tananyagok kidolgozását és közzétételét tekinti feladatának. E feladatok jobb ellátása érdekében a tanszakhoz kapcsolódva, az MTA Támogatott Kutatóhelyek Irodájának társult intézményeként működik 2003 óta a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem Egyházzenei Kutatócsoportja.
A tanszaknak támogatnia kell a más intézményekben — elsősorban állami felsőfokú tanintézményekben — folyó egyházzene-oktatást. E célból konferenciákat rendez, a tanrend- és tananyagtervezést koordinálja, kották, tankönyvek, jegyzetek publikálásával segíti a társintézményeket.
A tanszaknak részt kell vállalnia az egyházzenei ismeretterjesztő munkában. E célból tanfolyamokat szervez, kapcsolatot létesít más egyházzenei (főként oktatási) körökkel, a tanszaki kabinetben gyűjtött segédanyagok (könyv- és kottatár, hanghordozók, egyházzenei dokumentációk, kimutatások) használatát meghatározott rendben lehetővé teszi külső szakembereknek is.
A tanszak kötelessége, hogy a külföldi testvérintézményekkel (egyetemi, főiskolai szintű egyházzene tanszakokkal) a kapcsolatot ápolja, a tapasztalatcserét és szakmai együttműködést szorgalmazza, a lehetőségek szerint tanár- és diákcserével is segítse a módszerek és nézőpontok kölcsönös megismerését.
3. Az oktatás alapelvei
Egy képzés elveit az általa képzett szakember jellemzői határozzák meg. A „kántor” szó ma az orgona mellől a nép énekét irányító személyt jelöli. Az „egyházkarnagy” névvel — az egyházi „kórus” szó jelentésváltozásának következtében — manapság leggyakrabban az egyházközség tagjaiból alakult, általában többszólamú darabokat megszólaltató énekkar szakszerű irányítására kiképzett személyt illetjük. A Zeneművészeti Egyetem egyházzenei képzésének kulcsszereplője a „kántor”, a szó eredeti értelmében. A liturgia virágkorában a kántor a liturgia és az egyházzene rendjéért, méltó megvalósításáért és oktatásáért egyetemlegesen felelős szakember volt (a középkorban kanonoki rangban), aki a liturgikus szolgálatot részben saját személyében, részben munkatársain és tanítványain keresztül látta el. E szereplőt mai helyzetben egyházzenei igazgatónak nevezhetnénk. Ez nagyjából megfelel a hagyományos „regens chori” névnek is, feltéve, hogy kórusnak nem csak a templomi énekkart hívjuk, hanem mint hajdan: a liturgiát ünneplő–éneklő közösség egészét.
A regens chorinak (ha a fent kifejtett értelemben vesszük a szót) összetett műveltségre van szüksége, melynek fő alkatrészei a következők:
- alapvető, átfogó liturgia-ismeret (liturgikus teológia, liturgiatörténelem, liturgikus formatan és liturgikus jog);
- átfogó zenei repertoárismeret, mégpedig elsősorban a szó szűkebb értelmében vett liturgikus ének terén, másodsorban a ránk hagyományozott művészi értékű egyházi zene (kórus- és hangszeres repertoár) tekintetében; ugyanakkor kritikai viszony e repertoárhoz mind esztétikai, mind liturgiai szempontok alapján;
- makulátlan zenei szakismeretek,egészséges, kiművelt hallási és előadói kultúra;
- a templomi vokális és hangszeres zene anyagában, megszólaltatásában és alkalmazásában való jártasság;
- ítélőképesség és alkotóerő az egyházzenei élet megfigyelésében és helyes elvek szerint való fenntartásában, fejlesztésében; készség az igazság ismeretéből fakadó praxisra: pedagógiai, funkcionális, szervezési érzék (mindhárom szó szűkebb és kiterjesztett értelmében);
- jártasság az egyházzene elméleti irodalmában, és az egyéni adottságok mértékében készség annak gyarapítására.
Igen kevés olyan ember akad, aki ma ebben a teljességben képes birtokolni az egyházzenei tudást és képességeket. De a tanszak egésze képviselni tudja ezt az egyházzenész-eszményt, s módot ad arra, hogy ki-ki úgy bontakozzék ki azon a területen, melyre hajlama készteti, hogy tudjon az egészről is, és kapcsolatban maradjon vele.
Ez megfelel annak az adottságnak is, hogy a tanszakra az előzetes képzettség és tervezett pálya szempontjából sokféle ember érkezik: jövendő énektanárok, orgonisták, hangszerjátékosok, lelkészek, szerzetesek, tudományos képzettségű vagy igényű személyek, már kántorképzőt végzett és a gyakorlati egyházzenei életben több-kevesebb tapasztalatot szerzett zenészek. A tanszaknak e sokféleség ellenére is őriznie kell egységes szellemét, s a művelési területek bizonyos szerves rangsorát, hierarchiáját.
Az elmondottakból következik, hogy a külföldön szokásos mintákat a budapesti műhely csak részben követi.
