„Egy emberöltő – a Magyar Egyházzenei Társaság 30 éve”

2023. június 9-én emlékeztünk a Magyar Egyházzenei Társaság alapításának 30. évfordulójára, felelevenítvén a három évtized eseményeit, eredményeit.

Tudjuk, hogy sokan szerettek volna jelen lenni, de számos más esemény, találkozó és egyéb program közepette nem tudtak eljönni. Indokoltnak tűnik hát, hogy rövid áttekintést adjunk a június 9-i találkozón elhangzottakról.

A társaság elnökeként és házigazdaként javasoltam, hogy az emlékülést az 1676-os Cantionale catholicumból vett népénekkel – Fényességes mennybéli nagy Isten – nyissuk meg, amely – csaknem eredeti formájában – a 2021-ben kiadott új Református énekeskönyvben is megtalálható.

Ezt követően Szent Ágoston folyóiratunkban is (VI. évf. 4.szám) megtalálható elmélkedését olvastam fel, mely a 109/110. zsoltár egyetlen versén alapul: „A patakból iszik az úton, azért magasztalja fel a fejét.”

Az ülésre szánt másfél óra során három évtized eseményeire emlékezve próbáltunk meg visszatalálni a forráshoz; felidézni, hogyan indultunk, hol születtek, hogyan erősödtek meg a MET megalakításának szándékai, hogyan szélesedett a kezdetben kicsiny patak folyóvá, majd folyammá a Magyar Egyházzene folyóirat megalapításával, kongresszusokkal, tanulmányi kirándulásokkal. Az első fél órában a hírlevelek, illetve a folyóirat első évfolyamának segítségével mutattam be Társaságunk első fél évtizedének igen intenzív és sokféle területre kiterjedő működését.

Előadásom végén alapító elnökünk néhány átfogó jellegű, a kérdések lényegét láttató írását ajánlottam a jelenlévők figyelmébe. A lényeg megragadása – ebben volt Dobszay László nagy mester, és erre van ma is szükségünk. Fontosak a részletek, de azok megoldásában is gyakran a lényeglátás ad bölcsességet. Így érdemes fellapozni és el- vagy újraolvasni a Szolgálat vagy művészet? című előadást, mely az egyházzenész pályáját végigkísérő nagy kérdésről szól. Fő megállapításai:
1. Kántorként különleges státuszunk van, de éppen ezért felelősség is terhel minket: nem magunkat kell adnunk. 2. Jelenkori problémánk az egyházi zene kettéhasadása: a szent szövegekről egyre inkább levált a zenei felépítmény; másrészt a zene leegyszerűsödik a gyülekezeti ének/népének formájára. Az egyházi ének és zene szinte leválik a szertartásról, ugyanakkor – főleg a protestáns felekezeteknél – önállósodva (ld. kantáta) mintegy pótolja is a szertartás hiányát. 3. „Ebben a szétszakítottságban kell valamiképpen mégis rendet teremteni – mégpedig abban a közegben, amelybe saját felekezetünk, saját templomunk,
iskolánk állít minket.”
Hasonlóan fontos a Gyülekezetszerűség és professzionalitás című kétrészes írás. A két fogalom közötti feszültség az egyházi zenekultúra kettéhasadásából ered: „ha az egyházak által igényelt gyülekezetszerűséget tartjuk szem előtt, szinte pazarlás egész egyházzeneoktatásunk, ha pedig a professzionalizmus igényei vezérelnek minket, akkor az istentisztelet helyett a koncerttermek (s most a koncertteremmé váló templomot is) szolgálatára képezzük növendékeinket.”

A második rész címe: Gyakorlati követelmények, melyben a következő tanácsot kapjuk: „1) legyen egyházzenei képzettségünk egyetemes, adjon széles megalapozást; 2) tüntesse ki érdeklődésével az istentisztelet eszményéhez legillőbb zenei műfajokat; 3) tanítsa meg a jövendő egyházzenészt arra, hogy ne használja föl mindazt, amit tud, hanem belőle pontosan azt, amit az adott feladatok belső logikája és külső feltételei megparancsolnak és megengednek.” Vagyis keresnünk kell a zene művészi megszólalását a liturgiában, de a saját művészi kiteljesedéshez szükséges a koncertélet.

Ajánlom végül Az egyházzene helyzete a mai Magyarországon című interjút, melyben Dobszay tanácsot ad mindennapi gyakorlati kérdésekben is: hogyan tanítsunk a hittanórán vagy hogyan viszonyuljunk a helyi „bítes társaság”-hoz.

Emlékülésünk második részében Déri Balázs vázolta fel személyes emlékek alapján a MET megalakulásának előzményeit, illetve titkári működésének és a folyóirat alapításának eseményeit. Ezt egészítette ki igen értékes részletekkel Sirákné Kemény Kinga beszámolója, melyet – akadályoztatása miatt – levélben küldött el nekünk. Emlékülésünk harmadik részében Enyedi Pál idézte fel titkári munkájának, illetve az orgonás tagozat kezdeti működésének jelentősebb eseményeit, végül Merczel György számolt be arról a több éves folyamatról, melynek során a katolikus tagozaton belül az Éneklő Egyház népénektár megújítására, átdolgozására konkrét javaslatok születtek.

Hadd térjek vissza befejezésül a fent említett 109/110. zsoltárhoz és Szt. Ágoston szavaihoz, aki fölteszi a kérdést: „mi ez a patak? A halandó emberiség özönlése, mert miként a patak az esővizekből összegyűlik, hullámzik, zúg, folyik és folyván lefolyik, azaz befejezi futását, ugyanígy van ez minden halandó életével. Az emberek megszületnek, élnek, meghalnak; s mikor egyesek meghalnak, mások megszületnek, s amikor ezek meghalnak, ismét mások jönnek; egymás helyébe lépnek, megérkeznek és elmennek. De nincs maradásuk.”

Emlékeztünk a MET alakulására, mely folyammá erősödve egy emberöltőn keresztül meghatározta sokunk gondolatait, terveit, elköteleződését, céljait.

Ma úgy érezzük, mintha gyengülne az ereje, ám lehet, hogy csak az történik, mint a hegyekből alázúduló és a sík termőterületre érő folyammal. Ami szűkebb területen, de erőteljesen tört elő az első évtizedekben, most egyre szélesebb területeket ér el, és teszi ott termővé a földet. Gondoljunk rá, hol, milyen területen indult szkóla, kórus, oktatás, különböző egyházzenei tevékenység határainkon belül és kívül… Szintén alapító elnökünk mondta, még az első egyházzenei kongresszus zárszavaként:

„Abba kell hagynunk az „átkos” állandó emlegetését, s azt kell nézni, ami rajtunk múlik.” Déri Balázs pedig így fogalmazta meg emlékülésünkön a Társaság célját: „Olvasni, alkalmazni, továbbvinni – közösségünk legfontosabb célja ez kell legyen a jövőben.”