A szent háromnap szertartásrendje

Szertartásrend

Egyházi évünk középpontja a nagyhét, azon belül is a szent háromnap. Minden, ami addig történik, ide vezet, ebben csúcsosodik ki, és minden, ami ezután történik, fölötte elmélkedik, ennek sűrített jelentéstartalmát bontja ki. Nem lehet elégszer hangsúlyozni, mennyire alapvető (lenne) minden földi gondot félretéve a szent cselekményeket helyezni életünk, figyelmünk és időbeosztásunk középpontjába ezekben a napokban. A liturgia erre a maga egyszerű és közvetlen módján szólít: föloldja a szent és a profán lét közti határvonalakat, legalább három nap erejéig szinte meg sem szakad, éjjel és nappal mindent saját összefüggésébe helyez.

A jelen kötet —és folytatása, a szent háromnapnak és húsvét hajnalának zsolozsmáját tartalmazó kiadvány— az erre való fölkészülésben kíván segítséget nyújtani. Alapja a római rítus több mint ezer éves rendje, ahogyan azt a Missale Romanum, a hagyományos római misekönyv tartalmazta a XX. században bekövetkezett gyökeres átalakításokig. Írott emlékekkel közvetlenül is igazolható, hogy a VIII–IX. században már így ünnepelték a húsvét előtti napokat a pápai bazilikákban, de a rendtartások lényeges vonásai közvetve legkésőbb a IV. századig visszavezethetők. Ezt a tiszteletreméltó hagyományt helyezte vissza jogaiba, sőt ajánlotta az egész Egyház figyelmébe a reformok után is XVI. Benedek pápa.

A római rítus azonban nem merev egyformaságban, hanem helyi változatok gazdagságában élt egészen a kora újkorig és részben azután is, kifejezésre juttatva ezzel, hogy a római katolikus önazonosság nem megszünteti, hanem kiteljesíti az egyes nemzetek, országok, egyházmegyék, helyi közösségek identitását. A reformációt követő szigorú egységesítés korszakának elmúltával az egyházi vezetés egyre nagyobb megértést mutat e helyi hagyományok, szokások iránt, sőt bátorítja megőrzésüket, újrafölfedezésüket. Jóllehet az elvi támogatás mára még csak néhány szerzetesrend és egyházmegye esetében vezetett jóváhagyott szerkönyvekhez, a szertartásokat kísérő énekanyag addig is megengedi, hogy mintegy népénekként beemeljünk a római keretek közé olyan tételeket és dallamváltozatokat is, amelyek Európa nagyobb részén használatban voltak, még ha a szikárabb Róma-városi gyakorlat mellőzte is őket. Így kerültek a kötetbe az ősi, XI–XVII. századi magyar liturgikus örökség énekei és dallamváltozatai úgy, ahogyan a leghitelesebb esztergomi kéziratok tartalmazzák őket.