2023. június 9-én emlékeztünk a Magyar Egyházzenei Társaság alapításának 30. évfordulójára, felelevenítvén a három évtized eseményeit, eredményeit.
Az Egyházzene Tanszék ünnepélyes évzáró vesperását követően – melyre Zuglóban a Thököly úti Rózsafüzér Királynéja-plébániatemplomban került sor – a Magyarországi Református Egyház zsinati székházának dísztermében „Egy emberöltő – a Magyar Egyházzenei Társaság 30 éve” címmel tartottuk az ünnepi emlékülést.
Tudjuk, hogy sokan szerettek volna jelen lenni, de számos más esemény, találkozó és egyéb program közepette nem tudtak eljönni. Indokoltnak tűnik hát, hogy rövid áttekintést adjunk a június 9-i találkozón elhangzottakról.
A társaság elnökeként és házigazdaként javasoltam, hogy az emlékülést az 1676-os Cantionale catholicumból vett népénekkel – Fényességes mennybéli nagy Isten – nyissuk meg, amely – csaknem eredeti formájában – a 2021-ben kiadott új Református énekeskönyvben is megtalálható.
Ezt követően Szent Ágoston folyóiratunkban is (VI. évf. 4.szám) megtalálható elmélkedését olvastam fel, mely a 109/110. zsoltár egyetlen versén alapul: „A patakból iszik az úton, azért magasztalja fel a fejét.”
Az ülésre szánt másfél óra során három évtized eseményeire emlékezve próbáltunk meg visszatalálni a forráshoz; felidézni, hogyan indultunk, hol születtek, hogyan erősödtek meg a MET megalakításának szándékai, hogyan szélesedett a kezdetben kicsiny patak folyóvá, majd folyammá a Magyar Egyházzene folyóirat megalapításával, kongresszusokkal, tanulmányi kirándulásokkal. Az első fél órában a hírlevelek, illetve a folyóirat első évfolyamának segítségével mutattam be Társaságunk első fél évtizedének igen intenzív és sokféle területre kiterjedő működését.
Előadásom végén alapító elnökünk néhány átfogó jellegű, a kérdések lényegét láttató írását ajánlottam a jelenlévők figyelmébe. A lényeg megragadása – ebben volt Dobszay László nagy mester, és erre van ma is szükségünk. Fontosak a részletek, de azok megoldásában is gyakran a lényeglátás ad bölcsességet. Így érdemes fellapozni és el- vagy újraolvasni a Szolgálat vagy művészet? című előadást, mely az egyházzenész pályáját végigkísérő nagy kérdésről szól. Fő megállapításai:
1. Kántorként különleges státuszunk van, de éppen ezért felelősség is terhel minket: nem magunkat kell adnunk. 2. Jelenkori problémánk az egyházi zene kettéhasadása: a szent szövegekről egyre inkább levált a zenei felépítmény; másrészt a zene leegyszerűsödik a gyülekezeti ének/népének formájára. Az egyházi ének és zene szinte leválik a szertartásról, ugyanakkor – főleg a protestáns felekezeteknél – önállósodva (ld. kantáta) mintegy pótolja is a szertartás hiányát. 3. „Ebben a szétszakítottságban kell valamiképpen mégis rendet teremteni – mégpedig abban a közegben, amelybe saját felekezetünk, saját templomunk,
iskolánk állít minket.”
Hasonlóan fontos a Gyülekezetszerűség és professzionalitás című kétrészes írás. A két fogalom közötti feszültség az egyházi zenekultúra kettéhasadásából ered: „ha az egyházak által igényelt gyülekezetszerűséget tartjuk szem előtt, szinte pazarlás egész egyházzeneoktatásunk, ha pedig a professzionalizmus igényei vezérelnek minket, akkor az istentisztelet helyett a koncerttermek (s most a koncertteremmé váló templomot is) szolgálatára képezzük növendékeinket.”
A második rész címe: Gyakorlati követelmények, melyben a következő tanácsot kapjuk: „1) legyen egyházzenei képzettségünk egyetemes, adjon széles megalapozást; 2) tüntesse ki érdeklődésével az istentisztelet eszményéhez legillőbb zenei műfajokat; 3) tanítsa meg a jövendő egyházzenészt arra, hogy ne használja föl mindazt, amit tud, hanem belőle pontosan azt, amit az adott feladatok belső logikája és külső feltételei megparancsolnak és megengednek.” Vagyis keresnünk kell a zene művészi megszólalását a liturgiában, de a saját művészi kiteljesedéshez szükséges a koncertélet.
Ajánlom végül Az egyházzene helyzete a mai Magyarországon című interjút, melyben Dobszay tanácsot ad mindennapi gyakorlati kérdésekben is: hogyan tanítsunk a hittanórán vagy hogyan viszonyuljunk a helyi „bítes társaság”-hoz.
Emlékülésünk második részében Déri Balázs vázolta fel személyes emlékek alapján a MET megalakulásának előzményeit, illetve titkári működésének és a folyóirat alapításának eseményeit. Ezt egészítette ki igen értékes részletekkel Sirákné Kemény Kinga beszámolója, melyet – akadályoztatása miatt – levélben küldött el nekünk. Emlékülésünk harmadik részében Enyedi Pál idézte fel titkári munkájának, illetve az orgonás tagozat kezdeti működésének jelentősebb eseményeit, végül Merczel György számolt be arról a több éves folyamatról, melynek során a katolikus tagozaton belül az Éneklő Egyház népénektár megújítására, átdolgozására konkrét javaslatok születtek.
Az ünnepi emlékülést követően szendvicsek, pogácsa és jóféle italok mellett beszélgettünk, élvezvén a találkozás örömét.
Hadd térjek vissza befejezésül a fent említett 109/110. zsoltárhoz és Szt. Ágoston szavaihoz, aki fölteszi a kérdést: „mi ez a patak? A halandó emberiség özönlése, mert miként a patak az esővizekből összegyűlik, hullámzik, zúg, folyik és folyván lefolyik, azaz befejezi futását, ugyanígy van ez minden halandó életével. Az emberek megszületnek, élnek, meghalnak; s mikor egyesek meghalnak, mások megszületnek, s amikor ezek meghalnak, ismét mások jönnek; egymás helyébe lépnek, megérkeznek és elmennek. De nincs maradásuk.”
Emlékeztünk a MET alakulására, mely folyammá erősödve egy emberöltőn keresztül meghatározta sokunk gondolatait, terveit, elköteleződését, céljait.
Ma úgy érezzük, mintha gyengülne az ereje, ám lehet, hogy csak az történik, mint a hegyekből alázúduló és a sík termőterületre érő folyammal. Ami szűkebb területen, de erőteljesen tört elő az első évtizedekben, most egyre szélesebb területeket ér el, és teszi ott termővé a földet. Gondoljunk rá, hol, milyen területen indult szkóla, kórus, oktatás, különböző egyházzenei tevékenység határainkon belül és kívül… Szintén alapító elnökünk mondta, még az első egyházzenei kongresszus zárszavaként:
„Abba kell hagynunk az „átkos” állandó emlegetését, s azt kell nézni, ami rajtunk múlik.” Déri Balázs pedig így fogalmazta meg emlékülésünkön a Társaság célját: „Olvasni, alkalmazni, továbbvinni – közösségünk legfontosabb célja ez kell legyen a jövőben.”
