Földváry Miklós István: Egy úzus születése – A Chartvirgus-pontifikále és a magyarországi liturgia megalkotása a XI. században I.

Ár: 2,500.00 Ft
MET tagoknak: 2,500.00 Ft

Az a főpapi szerkönyv, amelyet eddig Hartvik-agendának hívtak, mostantól pedig Chartvirgus-pontifikálénak fogunk nevezni, a magyar liturgiatörténet első olyan forrása, amelynek anyagát nagyrészt végig lehet követni egy, a XVI. századig tar tó hagyományozási folyamatban. Szertartásainak részletes tartalmi elemzése, egybevetése a magyar és a releváns külföldi forrásokkal Földváry Miklós István (1978) könyve folytatásának tárgya lesz, de az abból elkészült részek tanulsága máris egyértelmű: kimutatható, hogy mi maradt állandó, illetve mi változott a magyar úzusokban, azaz melyik elem vagy szerkesztési megoldás korhoz kötött, mi esetleges, mi átvétel és mi tekintendő „hungarikumnak”; hogy későbbi forrásaink variálódása történeti vagy regionális jellegű-e, és végső soron az, hogy mikor és hogyan, azaz milyen műhelyben, milyen források fölhasználásával, milyen hatások közepette jött létre a latin liturgia középkori magyar változata, közelebbről pedig a prímási szék, Esztergom úzusa.

Ezek a (nagyrészt a könyv bevezető fejezetéből átvett) szavak nem csak a liturgikus könyv jelentőségéről, hanem —mert a legteljesebb egyetértéssel idézem őket— egyben arról is vallanak, hogy e mű (különösen folytatásával együtt) egy még ma is fiatal kutató pályájának, sőt a magyar medievisztikának jelentős állomása. Személyes öröm, hogy hajdani latin szakos egyetemi hallgatóm, akinek szakdolgozati és doktori témavezetője, pontosabban beszélgetőtársa, fölfedezéseinek tanúja, számos tanulmányának első olvasója és lektora lehettem, mint tanítvány a liturgikus filológiában és esztétikában milyen messzire jutott. Rajtam messze túl. Mint tanszéki oktató és kutató kolléga mesterré, ezeken a területeken már mesteremmé vált. Bár csak megélném, hogy kutatói munkájának elején megfogalmazott látomása, amely felé szilárd elhatározással, következetesen halad, valósággá váljék, vagyis hogy az európai középkori latin liturgia hatalmas építményét leíró összefoglalását, az „új Martène” utolsó kötetét is kezembe vehessem, és még meg is értsem.

Déri Balázs

Termékleírás

Az a főpapi szerkönyv, amelyet eddig Hartvik-agendának hívtak, mostantól pedig Chartvirgus-pontifikálénak fogunk nevezni, a magyar liturgiatörténet első olyan forrása, amelynek anyagát nagyrészt végig lehet követni egy, a XVI. századig tar tó hagyományozási folyamatban. Szertartásainak részletes tartalmi elemzése, egybevetése a magyar és a releváns külföldi forrásokkal Földváry Miklós István (1978) könyve folytatásának tárgya lesz, de az abból elkészült részek tanulsága máris egyértelmű: kimutatható, hogy mi maradt állandó, illetve mi változott a magyar úzusokban, azaz melyik elem vagy szerkesztési megoldás korhoz kötött, mi esetleges, mi átvétel és mi tekintendő „hungarikumnak”; hogy későbbi forrásaink variálódása történeti vagy regionális jellegű-e, és végső soron az, hogy mikor és hogyan, azaz milyen műhelyben, milyen források fölhasználásával, milyen hatások közepette jött létre a latin liturgia középkori magyar változata, közelebbről pedig a prímási szék, Esztergom úzusa.

Ezek a (nagyrészt a könyv bevezető fejezetéből átvett) szavak nem csak a liturgikus könyv jelentőségéről, hanem —mert a legteljesebb egyetértéssel idézem őket— egyben arról is vallanak, hogy e mű (különösen folytatásával együtt) egy még ma is fiatal kutató pályájának, sőt a magyar medievisztikának jelentős állomása. Személyes öröm, hogy hajdani latin szakos egyetemi hallgatóm, akinek szakdolgozati és doktori témavezetője, pontosabban beszélgetőtársa, fölfedezéseinek tanúja, számos tanulmányának első olvasója és lektora lehettem, mint tanítvány a liturgikus filológiában és esztétikában milyen messzire jutott. Rajtam messze túl. Mint tanszéki oktató és kutató kolléga mesterré, ezeken a területeken már mesteremmé vált. Bár csak megélném, hogy kutatói munkájának elején megfogalmazott látomása, amely felé szilárd elhatározással, következetesen halad, valósággá váljék, vagyis hogy az európai középkori latin liturgia hatalmas építményét leíró összefoglalását, az „új Martène” utolsó kötetét is kezembe vehessem, és még meg is értsem.

Déri Balázs